Kedves Barátom!
Egy nem hétköznapi futóverseny élményével ajándékozott meg a sors a hétvégén.
Július 9-én a Hortobágyi Nemzeti Parkban került megrendezésre a Délibáb Félmaraton. Gyönyörű környezetben gémes kutak, nádfedeles vályogfalú istállók, szürkemarha csordák mellett kanyargó szekérutakon, ösvényeken és legelőkön vezet az út.
Gondoltam, itt az ideje ismét futni egy jót. Edzettem is vagy hat hetet a versenyre. Igaz, hogy a sportágspecifikusság edzéselméleti alapelveit ezúttal nem túl szigorúan véve. Ugyanis egy métert sem futottam előtte, viszont szinte minden nap görkorcsolyáztam, kerékpároztam vagy eveztem edzésenként másfél, két és fél órás időtartamban.
Egészen péntekig rendben is zajlott minden. Éreztem, hogy egyre jobb az állóképességem, nő az erőm és biztos voltam benne, hogy nem lehet gond a futóversenyen sem. Világéletemben jó futó voltam, több mint tíz éves versenyzői múltam alatt irdatlan mennyiségű kilométert futottam, és a különleges próbatételek soha nem jelentettek problémát.
Ez a magabiztosság aztán abban a pillanatban köddé vált, amint szombat hajnalban arra ébredtem, hogy forog velem a világ és ha másodperceken belül nem leszek képes a wc-ig eljutni, csúnya következményei lesznek.
Megnyugtatlak, sikerült! Mármint eljutni a klotyóig….
A következő másfél órát gyakorlatilag a wc kagyló bűvöletében töltve azzal kellett szembesülnöm, hogy a jól megtervezett formaidőzítésem, az alaposan átgondolt szénhidrát és folyadékfeltöltésem percről percre semmisül meg és egyre távolabb kerülök a megálmodott optimális terhelhetőségi állapotomtól.
Utólag rekonstruálva az előző esti eseményeket, egy vélhetőleg romlásnak indult Túrórudi okozta a katasztrófát. Elfelejtettem betenni a hűtőbe és este lefekvés előtt ezt a kicsit már felpuhult, de még ízletes kis csemegét kaptam be.
Szóval, ahogy a kanapén próbáltam észhez térni, végiggondoltam a lehetőségeket.
1. Itthon maradni. Na erről szó sem lehet! Az egész nyaram el lett volna baltázva, ha nem indulok el ezen a futáson. Ezen nincs mit magyarázni. Ilyen vagyok és kész! Utálok meghátrálni és tudom, hogy mindig van valami megoldás.
2. Elindulok, és nagy valószínűséggel megrogyok útközben. Már láttam is magam felakadt szemekkel valahol az út szélén feküdni, az elsősegélynyújtó csapat lázas tüsténtkedése közepette és a többi futó szánakozó tekintetétől kísérve. Uhh! Ekkora égést! Ezt gyorsan felejtsük el! Radír!
3. Elindulok és szépen összerakom ezt a projektet fejben, aztán bízzunk a legjobbakban. Fizikailag már úgyis alkalmatlanná váltom a feladatra, marad a fej!
Délelőtt tizenegykor sikerült néhány szem főtt krumplival és egy kis tányér almapürével megnyugtatni a gyomromat. Egy nagy pohár kamilla tea, két zacskó ropi és indulás. Lesz ami lesz!
Út közben további alma és répa püréket, főtt krumplikat és teákat töltögettem magamba. Egészen jól kezdtem érezni magam. Persze pontosan tudtam, hogy egy ilyen hajnali padlózás után ez igencsak sovány energiatartalék lesz, de majd meglátjuk.
Szóval.. Hortobágy, hőségriadó, irdatlan napsütés, 38, 4 fok a rajtban, ahol a bemelegítés első percében két karkörzés és három térdhúzás után már 150-es pulzusom volt, nekiveselkedtem a távnak. A nekiveselkedés persze költői túlzás, hiszen inkább porban csoszogásnak nevezném azt a sajátos mozgásformát, amivel próbáltam szépen ledarálni a kilométereket.
Elég a történethez annyi, hogy az mezőny összes nagymamája, sörhasú és féllábú versenyzője szépen sorban elhúzott mellettem. Gondoltam is, amikor egy görnyedt hátú, legalább 70 éves, kissé bicegő technikával haladó idős néni elporzott mellettem, „csókolom… tessék csak szaladni.. csak nyugodtan, majd jövök én is.. hajrá..”
Egyet tudtam biztosan. A pulzusmérőm mondja meg, mennyire futhatok gyorsan. 170 és 184 között mértem a pulzusomat és arra figyeltem, hogy semmiképpen ne menjen ennél magasabbra.
Szóval az aznapi katarzist nem a teljesítőképességem felpörgetése, a küzdelem a versenytársakkal, nem az egyéni rekordok döntögetése, hanem a szerénység és alázatosság megtapasztalása nyújtotta. Végig egészen jól éreztem magam, igaz, hogy ezt a csigalassúságot és azt, hogy porrá vernek láthatóan nem túlságosan sportos versenyzők is, különös élmény volt megtapasztalni.
Két éve 1 óra 49-es idővel futottam a félmaratont ugyanitt a Hortobágyon, igaz akkor is gyakorlatilag bemelegítés nélkül, mert hogy lekéstem a rajtot és a mezőny után indultam három perccel. (valahogy ez a Hortobágy ilyen különös akadályokat támaszt velem szemben).
Egyébként pedig érzésem szerint 1 óra 45 körüli időt tudok futni ideális körülmények között.
Na ehhez képest 2 óra 32 perces, Moldova-novellákba illő egyéni negatív rekorddal abszolváltam a feladatot.
Hatalmas élmény volt!
Azóta a gyomrom rendbe jött, kialudtam magam és újra tanultam járni.
..és komolyan megjött a kedvem, hogy szervezzek egy Fitness Company futócsapatot, akikkel együtt indulhatnánk hasonló versenyeken.
De aggódnod nem kell! A sporttáplálkozási tanácsokkal biztosan nem én foglak ellátni.
Viszont azóta is gyanakodva nézek minden Túrórudira és kényszeresen pakolgatok minden kaját azonnal be a hűtőbe. Mit lehet tudni?
:)
Legyen szép napod!
Attila